És jöhetnek közben mindenféle pasik meg fiúk meg srácok, de mégis csak az ő hangja rezonál a belső szerveimben két éve, pont mint a csellón a G-húr, úgy rezeg a tüdőmbe meg a májamba meg a vesémbe meg a méhembe bele a hangja, hogy folyton sírnom kell tőle. Nem mehet már tovább ez az agybaj, hogy a teste itt meg ott meg mindenhol, mert hát mégis hol lesz ennek a vége? Két évet adtam magamnak, fájdalom, de ez a két év már tizenhárom napja letelt, és én még mindig róla verem a billentyűket, miközben írhatnám azt is, hogy nem ezért, hanem azért nehéz nőnek lenni, mert az egész kibaszott városban nem lehet egy kibaszott türkizkék cipzáras kardigánt kapni.  És írhatnék dán művészfilmekről meg Fassbinderről, írhatnék arról is, hogyan  kívántuk meg a heroint Feldmár András hatására, de végül kiegyeztünk a nem kevés Jägermeisterben, és szólhatnék a munkámról is, hogy kollegák milyen profi eszközökkel demoralizálják a művészi aktust, és hogy én hülye miért hagyom (tényleg: miért?), és írhatnék a Petra von Kant keserű könnyeiről is, nemcsak a sajátaimról. Írhatnék a boldog életemről, arról, ami van. Hát menjek a jó édes anyámba, de most nem?

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 21:13