Olga Szemjonovna naplója

visszhangzanak a múltból rossz emlékű nóták

Vége az egy hét szünetnek, visszatértek a dolgos hétköznapok: azaz a gyenge román lejért cserébe napi 8 órán át zúzom szét a térdem-könyököm, ringatok láthatatlan bébiket és hagyom hogy félismeretlen férfikollegák nyúljanak a belső combom felé megemelés céljából. Jó dolog a mozgás-színház, nem feltétlen csinálni, se nézni, viszont az akaraterő fejlesztése érdekében tökéletes és csak ajánlani tudom. Nem sikítasz, ha fejberúgnak, se amikor már nyolcadszor egymás után vágod a térded a földhöz, pont ugyanazon a ponton, amúgy is véresre horzsoltad már, nem mindegy? Nem szaladsz ki a klótyóra ha hánynod kell a sok forgástól reggeli után, hanem visszanyeled a helyi specialitást, az almás perecet. Izmosodik a comb, a váll, a hát, a karok, fogy a toka. Nem szólsz, mert része akarsz lenni az egésznek. Jó dolog az akaraterő.

Jó dolog lenne. De nem megy mindenben, mindenhol, és főleg mindenkivel. Én nem tehetek róla, de olyan sokáig voltam hízásra hajlamos szemüveges kislány aki a könyveibe menekül a bánatos világ elől, hogy nem tudok nemeket mondani a férfiaknak, akiknek előbbi tényekről fogalmuk sincs.
Végülis mindegy: olyan leszek már, mint egy matróz, minden városban valakim, de amíg nem jön az, aki, addig miért ne. Plusz a lelkemet se kell félteni, mert olyanom már nincs. Már rég elpusztították: légkalapáccsal csapkodták szét, aztán leöntötték mézzel, aztán benzinnel, majd meggyújtották gyufával, végül kerék alá tették, onnan is kivették.

Hát miért ne legyek tengerész, nyitott pupillákkal szemlélve a tengert, s hogy mit rejt még a horizont?

Olga Szemjonovna írta ekkor: 22:00

vagy például, ha nyílik az orgona

Holnap reggel lesz hogy két hete érkeztem, eddigi konklúzióm: szeretlek Románia. Mielőtt bárki is sikítani próbálna, hogy Erdély, had' jegyezzem meg, hogy tudtommal Bukarest sosem volt Magyarhon része. (ezt a szót ma tanultam, Magyarhon. Van még egy: interszekció - három napba telt, míg rájöttem mit jelent)

Buuuukarest. Barcelona, piha, Párizs, ááá, de Bukarest, az igen! Nem mondom hogy utoléri Budapestet, szóval az a pár tucat spanyol Bilbao szurkoló aki a Ferihegyre érkezett most kedden uefa döntő megtekintése céljából, turisztikai szempontból véleményem szerint jobban járt, de ha van még szeretnivalóan kiszámíthatatlan város, akkor az Buki-buki-Bukarest. Kis csacsi gyermek. Sokban Párizs, enyhén London, nagyon kelet-európa, kicsit balkán. Szökőkutak, illatok, szép férfiak, cuki nők, finom perecek, és majd' mindenki beszél angolul.

Románia Erdély részéről még nem sok minden tudok mondani, pár dolog kivételével egészen olyan mint otthon. Ja, csak itt nem verik rovásírásos pólóban, nagymagyarország térképpel a kezükben, képmutató kifejezéssel az arcukon a mellüket az emberek.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 22:17

marad a láz, mint Van Goghnak az okker

Tegnap elgondolkodtam a próbán, miközben az izzadság csorgott le a könyökömön valamint minden létező domborulatomon, és épp a fél fülem és a fél karom segítségével próbáltam meg fejenállást végezni a göröngyös balettszőnyegen: 10 évvel ezelőtt szó szerint súlyos pénzeket fizettem azért, hogy ezt csinálhassam. Igaz akkor 10 évvel fiatalabb voltam, még nem szerettem se a jazz-zenét, se az abált szalonnát, se nős férfiakat. Viszont szerettem táncolni, és meggyőződésem volt, hogy van a dolgoknak értelme. Öregszem, na.

De azért mára enyhe lelkiismeret-furdalásom támadt és összeszedtem magam. Úgysem marad más, csinálni ami van, akár jól akár rosszul (én még egyelőre rosszul, jaj, nagyon rosszul), legalább akarni kell ezt a valamit, bár olyan mindegy, mert rajtam kívül úgyse érdekel senkit, hogy sikerül e fülön-állás, vagy hogy mire gondolok amikor lassan és érzékin ráteszem a próbapartnerem vállára a kezem, vagy amikor megforgat 10szer egymás után a feje fölött és nem hányom el magam.
Igen, kb ugyanarra.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 21:30

a rávert láncot mint egy bizsut levette

Elkezdtük a munkát. Csehov helyett Kafka, férfi helyett női rendező, és nem próza, hanem mozgás-színház.
A különbség az a csontig hatoló izomláz, a halálközeli élmények napi kétszer 4 órában és a két darab véraláfutás a nyakamon.

Ugyan ma még egyszer sem estem fejre, de miért szívatsz, Isten, engem, aki világéletemben fel voltam mentve tornából?!?

Olga Szemjonovna írta ekkor: 16:01

nem látni, mit rejt még a kertek alja

Ez a társalgási könyv azzal a céllal készült, hogy a Román Szocialista Köztársaságba utazók mindennapi érintkezését megkönnyítse. Haszonnal forgathatják azonban azok is, akik idehaza a gyakorlati román nyelvet kívánják elsajátítani. Hazánkban a román nyelv iránti érdeklődést tanúsítja, hogy a Társalgási Zsebkönyv hat kiadást ért meg.

Ne románozzak mondja egy ismerősöm ha Erdélybe megyek, Erdély az legyen Erdély. Jó, mondom én, de közben nagyokat nyelek a boltban, mert még nem tanulmányoztam eléggé az 1976-os kiadású román társalgási zsebkönyvemet és fingom sincs melyik a levespor, melyik a vegeta. Nincs magyarul ráírva ugyanis. Úgyhogy veszek inkább egy fél vekni kenyeret. Az nagyot nem tévedhet.

Tegnap érkeztem. Egy villában lakom, döbbenet, afféle vendégház, műantik bútorokkal és egyéb vendégekkel teletömve (nagy fesztivál van itt, az az apropó). Nem tudom mit hisznek ki vagyok, hogy nem egy spenótszagú színészlakásba tettek négy másikkal, ahol nincs asztal meg ajtó (megtörtént esemény alapján). Az ajtókat valamiért itt sem lehet bezárni, úgyhogy amikor tegnap hazatértem a délutáni sétámból, épp egy faszi végezte a dolgát a fürdőszobámban. Egy kicsit meglepődtem, de nem szóltam, mert a román társalgási könyvben még nem jutottam odáig, hogy „uram, kérem ne szarjon a vécémbe”. Azóta óvatosan nyitok be a lakrészem ajtaján, hisz sosem lehet tudni, nem feküdt e be valaki az ágyamba is?

Szóval most még őszintén nem igazán értem miért kéne nekem erdélyeznem, amikor a román az román, a magyar az magyar – legyen az nyelv, ember, levespor, és főleg sör! - de van még másfél hónapom hogy kiderítsem.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 8:26

mégse mindegy, hogy milyen istenek részesítenek milyen nevelésben

Persze aztán nem mentem oda a Nádas Péterhez se, oké, sok ember van még rajta kívül akit nem szólítottam meg életemben, olyan 6 milliárd biztosan, de a Nádas Péter más. Ő benne van a négyben, a Férfiak akiknek annyit köszönhetek nevezetű mappában, a Nagypapám, az örök exszerelmem, és még valaki mellett, akinek a neve, arca mindig változik.

Érthető tehát. Hogy nem megyek oda hozzá egy író-olvasó találkozó után dedikáltatni, egy elcseszett beszélgetés után, a létező legrosszabb riporterrel, úgy hívják Forgách András. Engem érdekel a Párhuzamos történetek németországi recepciója, de mondjuk nem 2 órában és nem úgy, hogy az okostojás nem hagyja végigmondani a kérdésekre feltett válaszokat. (Remélem a nevére idetalál, mert a csávó ránézésre olyan, hogy beírja a nevét a google-ba, heti kétszer)

Aztán NP felolvasott, egy Mengeléset, meg egy spermásat. Olvasni is tud. Beszippantanak a szavai. Zseni ez az ember, amit ír, ahogy beszél, ahogy él. A test anarchiája – erről szól a könyve, mondta. Két szóban az 1500 oldal. Mi minden lehet még az agyában? A sztorijai olyan közel állnak, ő maga meg olyan távol.
Nem megyek oda hozzá tehát, mert az isteneket jobb békén hagyni – még a végén kiderül róluk hogy Isten mint olyan nem létezik. És az nem esne jól egyáltalán.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:01

öt óra van és a krokodil szája tátva

Végeredményben nagy kaland Pesten lakni, nekem, a budai lánynak. A budakeszi erdőben vagy az erzsébeti Duna-parton futni: mindkettő külön élmény. És hát a nyolcker a kilencedikről. Egész konkrétan életszagú: nemcsak a szemét szaga, meg hogy mit főznek a szomszédban, hanem a beszélgetések az utcán, és hogy senki nem játssza meg magát. Köszönnek a lépcsőházban és nem stírölnek az utcán. Tegnapelőtt a hatos villamoson pedig Kántor Péterbe botlottam. Kicsi kis ember, pedig mekkora! Leült egészen mellém és én nem mertem megszólítani: eszembe jutottak a versei, és attól féltem elbőgöm magam. Még ott a füledben a zúgás, meg a Megtanulni élni. És hát a Mit kell tudnia Istennek. Hogyan mondjam el neki, Kántor Péternek, sírás nélkül, hogy folyton megríkat?

Holnap Nádas Péterrel találkozom a könyvfesztiválon. A másik véglet, akinek az összes szexuális aberrációmat köszönhetem. A mélypornográf magasirodalom nagyatyja, akinek volt pofája megírni a Párhuzamos történeteket. A Káma Szutra hozzá képest Tom és Jerry. Nem, nem, nála holnap nem fogok bőgni.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 15:31

Oké, most akkor négy lakáskulcsom van (a hely ahol lakom, anyámé, a hely ahol laktam és a saját lakás amit kiadtam) - szerencsés mind a négyet magamnál tartani, mert sose lehet tudni. Néha gondot okoz hogy pár fröccs után már nem találok be a zárba, de aztán mindig rájövök, hogy nem árt a megfelelő kulcsot használni a megfelelő zárhoz.

A nagy káosz közepette eltűnt a futócipőm is, ami nagy veszteség, mert lévén hogy most a kilencediken lakom, ahova a klausztrofóbiám miatt gyalog járok, a biciklizésről is le kell mondanom. Napi négyszer még csak megjárom ezt a sok emeletet, de a bringát felcipelni ugyanennyiszer, hm, asszem az már a mazochizmus kategória.

Úgyhogy itt ültem a kilencediken napokon át és nem értettem, mi az Isten célja velem - se futócipő, se bicikli, tán azt akarja hogy megőrüljek? De aztán olvastam egy ezoterikus kinyilatkoztatást a facebookon Charlie Chaplintől és megvilágosodtam. Úgyhogy most elmegyek a bringámért hogy eltekerjek vele anyámhoz hogy megkeressem a futócipőmet.

Jelenleg ezek a nagy történései életemnek.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 13:16

Már három napja Pesten élek. Nehéz ezt a tényt megemésztenem, és nem is nagyon tudom.
Buda. Ahol az emberek békésen kávézgatnak a kávézók teraszán; ahol percekig teljes hangerőn szól a templom harangja, és ahol ha akarom, nem jön velem senki szembe az utcán.

Tegnap hazaugrottam a biciklimért, haza, hozzám, szívem szerint megöleltem volna az egész első kerületet, de nem csak azt, hanem a tizenegyediket és a tizenkettediket is, a hegyekkel a fákkal meg a bokrokkal, meg a kávézókal és harangokkal együtt.
Itt Pesten is vannak persze előnyök, pl hogy 50 méterre van a pizzaszeletes, ahol 200 Ft-ból letudom az ebédet, meg hogy a barátnőm lakásában olyan erősítős hangfal van, amitől szem nem marad szárazon. És az összes bulihely elérhető távolságban van akkor is, ha az ember mattrészegre találja magát inni. (nem, nem én)

Egyszóval már három napja Pesten élek, de ma mégis Budán ébredtem egy minden tekintetben jóleső éjszaka után, egy minden tekintetben jóleső fiúnál, valahol fent a hegyoldalban, és ahogy kiléptem az utcára, és halványan sütött a Nap, másnapos voltam és kótyagos, és nem voltam olyan kirobbanóan boldog, csak olyan fáradt-boldog, de azt kívántam, hogy álljon meg az idő, álljak meg ott vele én is az utcán, madarak és villák és domboldal, lent csikorog a villamos, és hogy soha többé ne fájjon semmi, és legyen mindig, mindig csak Buda.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:02

Kipakoltam, kitakarítottam, kiköltöztem, átpakoltam a holmikat a kocsiba, otthon anyámnál ki a garázsba, fel a lakásba, három bőröndből kettőbe, egy sporttáska csak ami a hétre kell, rosszidő, jóidő? Plusz egy randi szerdára, mit vegyek fel?
A végén már zokogtam hogy mennyi ruhám van, később artikulálatlan hangokat hallattam és villákat dobáltam a mediterrán jellegű konyhapadlóhoz – mintha szerencsétlen kövezet tehetne a dolgokról, de segített. Nem görbült el egy villa sem, a szomszédban sem sírt fel a csecsemő, és a ruhák is a helyükre kerültek.
Szóval minden jó ha vége. És igen: lakás kiadva, bérlőm boldog, én három éjszaka három ágyban, de úgy néz ki egy hétig fix helyem van, hogy utána mi jön, passz. Április végén költözöm Romániába, most már minden mindegy, csak mehessek, dolgozhassak, még ha nem is úgy, nem is azzal, de munka.

Végtelenül elkeserít, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogy szeretném. Ha így lenne, már rég lenne három gyermekem életem mézes szerelmétől, boldogan élnék míg meg nem halok.
Ehhez képest semmi. Semmi se úgy. Nulla. Zéró. Nothing. Nada, niente, niets. Nihil.
Mondjuk ha három gyerek nem is, de legalább egy. Plusz a boldog házasság. Akárkivel. Újradefiniálom a jövőmet, hátha.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 10:53

Fényévekre tűnik Barcelona, a klausztrofóbiás rohamom a repülőn, a bőröndöm kerekeinek kopogása a macskakövön és a srác, aki iránt már nem érzek semmit, de semmit. :'(
Hazudni olyan könnyű, legfőképp magunknak.

Beleolvastam a napokban egy titkos naplóba: egy háromgyerekes családanya teli kételyekkel és kérdésekkel – jól neveli e a gyerekeit, megcsalja e a férje, ki is ő valójában. Olyan ismerős volt, pedig nekem nincsenek is gyerekeim, férjem pláne és nagyjából tudom mikor ki vagyok.
Most például egyre kisebb: megyek össze, mert még mindig semmi hír a román melómról ami elvileg április elején kezd. Ha ez így folytatódik, nemcsak munkanélküli, de hajléktalan is leszek, lévén kiadtam a lakásom egy vadidegennek az állítólagos két hónapra. Az idegbaj a szokásos gyomrom helyett most a hátamba kúszik, lassan már nincs egy pont arrafele, ami ne fájna.
Mehetnék masszőrhöz, de az e havi luxuspénzt már elköltöttem az üveg Carolansra. Vannak kérem preferenciák.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 18:59

És akkor a spanyol románc után jöjjenek a szürke hétköznapok: összeveszek anyámmal, a kedves, mosolygós, törékeny Kim Corbisier kiugrik a harmadikról és szörnyethal, szakítok a portugál kapcsolatommal de aztán mégse, találkozom a volt szerelmemmel és megállapítom, hogy még mindig gyönyörű.
Elmókázom egy órát a féléves unokahúgommal miközben kiszakad a szívem hogy nekem mikor lesz ilyen; még mindig nem tudok semmit a román melómról, szívat a telenor és mindennek tetejébe a nagymamám kedélyes hangon jelenti ki a telefonban, hogy - dédunokák ide vagy oda, - nem túlzottan kíván már soká élni.
Úgyhogy a nap végére kénytelen kelletlen veszek egy üveg Carolanst, hátha a kalóriadús alkoholos delíriumban megtalálom a kulcsot összekuszálódott lelki életem kibogozásához.

Minden esély megvan rá.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 19:53

Azt álmodtam hogy Barcelonában vagyok, tavasz van 22 fok, egy piros motoron ülök szürke bukósisakban és átfogom erősen az előttem ülő fiú derekát. Piros lámpáknál olykor érzek egy jóleső simítást a combomon. Csak mint amikor a kutya ér a gazdájához, olyat.
Álmomban így száguldottunk a széles szecessziós sugárutakon három egész napon át. Olcsó sört ittunk eldugott kis kocsmákban, lementünk a tengerhez és fel a hegyekbe is. Egymást fotózgattuk és sokat nevettünk. Otthon spanyol lencsét főzött nekem én meg rendbe tettem a növényeit és kiteregettem a zoknijait.
Az álom legvégén kicsit megsértődtem, de aztán inkább nem mutattam. Persze, a focimeccs, az nagyon fontos. Real Madrid meg a Real Nemtudommi egymás ellen, azt muszáj nézni.
De persze ez legyen a legkevesebb. Úgyhogy hiszti helyett inkább lefeküdtem aludni.

Aztán fájó búcsút vettünk a negyedik nap reggelén és most itt ülök. Álomnak vége van, világnak nincs vége.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 21:38

Hirtelen úgy volt, hogy mégse megyek Barcelonába, viszont helyette Romániába, és ettől nagyon elszomorodtam. Nem a Románia miatt, mert ahhoz a végletekig ragaszkodom, az a jelen nagy kalandja, hanem hogy ez nem fair, hogy egyik a másik kontójára. Lelki szemeim előtt hirtelen halványulni kezdett a kis Barcelona-klippem (Vicky Christina Woody Allen módra, zene pedig Ella Fitzgeraldtól a You're the Top) és az is megijesztett, hogy ha ez a kis instant párkapcsolatom most ködbevész, megint szerelmes leszek abba, akibe nem kéne...

Szóval nagy ijedtségemben végül manipuláltam a szüleimet (unokatéma, stb) és rábeszéltettem magam arra, hogy bizonyos anyagi (még egy tizes) és fizikai áldozatok árán (hónap végén nem eszem) rövidítsem meg barcelonai tartózkodásom és ruházzak be még egy repjegyre. Mégiscsak ők azok akik majd anyagilag kisegítenek, ha már az összes pénzem elutaztam spanyol és erdélyi utakon a nagy szabad munkanélküliségembe.

Elmebeteg vagyok e avagy igen? - ez itt a fogas kérdés. (No meg hogy hogyan győzöm le a gyilkos klausztrofóbiám egy repülőgéptestbe bezárva.)

Olga Szemjonovna írta ekkor: 22:45

Úgy jártam mint Mátyás király a mesében: kaptam is ajándékot is meg nem is, volt is rajtam ruha meg nem is - mint vad villám az égből csapott le rám akaratom ellenére az intenzív párkapcsolat. Ijedtségem oly szinten a tetőfokára hágott, hogy csak a negyedik nap mertem a szemébe nézni (mármint az alanynak). Nagyon barna volt (mármint a szeme). Erre kicsit megnyugodtam. És mire félretettem az összes berögzült félelmem a szerelem fájdalmáról és véghetetlen unalmáról, már repült is tovább (az alany). Most próbálok felocsúdni, miközben nézegetem az olcsó repjegyeket Barcelonába.

Nem értem, nem tudom hogy történhetett ez, hogy mi fog történni ezután, és hogy jelen pillanatban mi történik bennem, arról sincs egy kiskanálnyi elképzelésem se.

Végeredményben egy dologra jutottam csak: hogy az ősrobbanás, a Bermuda háromszög és a fekete lyuk titka a törékeny női lelkemhez képest nyitott könyv.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 0:16

A nagy anyázás közepette mondjuk nem írtam arról a határátlépésről, ami új polcra pakolta az életemet, egy életminőséggel feljebb. Ami miatt megveregetem a vállam, odabújok magamhoz színtiszta szeretettel és azt mondom: ügyes voltál cica.

Egy hómentes hajnalban ugyanis, pont egy hete, szembenéztem a szörnnyel: elé penderültem egy pohár rozéval a kezemben és megszólítottam. Kiderült, szörnynek nyoma sincs, ott áll egy kicsi bogár, aki valaha én is voltam, és pontosan tudtam mit érez. Szerettem volna valami nagyon okosat mondani, amit nekem is mondhattak volna úgy négy éve, szerettem volna őrangyala lenni, hogy legalább legyen valami haszna az általam átélteknek, hogy legalább neki könnyebb legyen, ha már nekem nem volt, de addigra túl sok rozét ittam, és nem jutott eszembe semmi.

Nem mondom azért, hogy this is the beginning of a beautiful friendship, mert a kis ribibogár mégiscsak eltulajdonította életem legplátóibb, legörökebb és legbeteljesültebb szerelmét, de valami nagyon nagyot tanultam erről az egész szerelmi bizbaszról azon szombat hajnalon.
És ha már az ő őrangyala nem is lehetek, a magamé talán még igen.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 10:40

Világ lúzerei egyesüljetek! Ma egy kislábujjnyira voltam a negyedmillás (+áfa), egy napos (!) munkától. Egész nap vártam hogy csöngjön a telefon, de semmi, semmi, hacsak nem nézzük, hogy hazaérve büntetőcédulát találtam a kocsimon. Köcsög parkolási társaság, köcsög önkormányzat (mert nem küldtek matricát 2012re), köcsög reklámosok (hogy beetettek), köcsög vetélytársam (aki kifúrt), köcsög rendező (mert nem engem választott) és lúzer, lúzer, Ó de lúzer én.

Ha nem lennék ennyire szerencsétlen, írhatnék egy ilyen világsikerű lúzeres dalt és a 250ezer többszörösét keresném meg vele. Akkor cseszhetné a parkolási társaság, az önkormányzat, a reklámosok, a rendező, továbbá

az az ostoba szerencsétlen lúzer énem, akit ÓÓÓ hogy gyűlölök. Szívem szerint megrugdosnám, hogy te kis görcs, nőjjél már fel ostoba ribanc. Hah, ha még ribanc lenne, de nem, egy aszexuális kis gyík. Töpörtyűkrém kiszikkadt száraz fehérkenyéren. ÁÁááááárghh.

Így beszélgetünk néha, én és ÉN, pre-, post- vagy menstruációs, esetleg ovulációs, meg ami a négy között van, szóval hideg téli napokon.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 21:41

Már három hete nincs melóm, itthon ülve folynak el ujjaim között a napok, világ lustaságai egyesüljetek!, ez a mottóm. Kezdek befeszülni az állástalanságtól, de csak mert túlságosan jól érzem magam benne. Végre van idő a dolgaimra: pályázatokat és filmterveket írni, színházba járni és borzasztó előadásokat nézni, vigyázni az unokahúgomra és szanaszét puszilgatni. Meg persze pasikkal találkozgatni, de erről már tényleg annyira unok beszélni. Unok beszélni szomorú, de vidám szinglikről is, unok elkúrt házasságokról, ahol mindenki egymás agyára megy és egy nagy börtön az egész. Unok beszélni a volt szerelmemről, akit viszont egyáltalán nem unok, de sajna sose lesz belőle még egy, aki viszont elvesz feleségül. Unok beszélni a kormányról, hogy hiába nem iszom el a pénzem a Mika Tivadarban, akkor is alig jön ki a gázszámlára való, lévén hogy az árak az égben, a számlás pénzem meg a béka segge alatt, a nyugdíjjárulékról, ami már adó, nem is beszélve.
Unom hogy nem tudom hova jutunk, nem csak én, mindenki. Unom hogy ilyen egy elkúrt társadalom lettünk, egy buzi Európa („ratyi” – ahogy a szélsőjobb mondaná). Egy köcsög Magyarország, ahol tényleg mindent lehet, haha, de nem akárkinek, cirka már vagy ezer éve. Unom hogy sznobok vagyunk, megfelelési kényszerünk van és kisebbrendűségi komplexusunk és hogy nem tudunk örülni semminek gondtalanul, felhőtlenül, mint például a vakító napsütésnek januárban.
Vagy épp annak, hogy nem Zimbabwébe születtünk. Ahol 80% a munkanélküliség, 500$ a GDP, az infláció pedig 3731,9%.

A Viktória vízesés viszont bazi szép lehet. Talán mégis van igazság a földön?

Olga Szemjonovna írta ekkor: 0:24

görbe utcasarkon

Sokszor éreztem már azt, hogy valami, a racionalitással teljesen szembemenő dolgot csinálok, valamit, aminek nem kiszámítható a jövője, amiből nem jár majd nyugdíj, nem vesz feleségül és amitől az anyám sokkot kap (kapna ha tudná). Ilyen dolog felszállni egy vonatra, majd másnap visszajönni; keveset fizető munkákra kirobbanó örömmel rábólintani, és egyáltalán, menni arra, amerre csak én tudok.
Egy kicsit dafke is ez, és ezért külön köszönet anyámnak, aki amennyiszer jófej volt, kb. annyiszor is húzta keresztül a számításaimat. Aki folyamatosan kínoz az unokaigényével, és bár rettenetesen sajnálom és megértem, hogy nem elég neki egy tökéletes darab négyhónapos, de én meg egyre agresszívebb, hálátlanabb és tiszteletlenebb leszek vele, és ha még egyszer felteszi a kérdést, hogy "miért nincs partnered", így "partnered", ami szótól hányok, mert az lehet szex-, üzleti-, vagy bridzs, de a szerelmet eszembe nem jutna ezzel a szóval illetnem. És ráadásul amikor meg volt, folyamatosan duruzsolta a fülembe, hogy ez a fiú nekem nem pálya. Szóval ha felteszi még egyszer a kérdést, akkor garantálom neki verbálisan és igen magas hangerőn, hogy soha nem is lesz, ne is álmodjon róla, valamint hogy azon nyomban emigrálok Bangkokba és elmegyek prostituáltnak. De ha nem is, csak alkoholista és nős férfiakkal kezdek ezután, csak azért hogy bosszantsam. És akkor geci boldog lesz mindenki.

Szeretem az anyám, sajnálom és féltem, de édes istenem add, hogy ha oda jutok hogy egyszer én is mutter legyek, az arcberendezésemen és a bőgésre való hajlamomon kívül semmi másban ne hasonlítsak rá.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:24

Tegnap volt három éve hogy meghalt a nagypapám. Az elején még azt hittem, el tud múlni ez a hiány, amit maga mögött hagyott, de tévedtem. Ma is ugyanúgy. Sőt. Egyre tehetetlenebbnek érzem magam, hogy ő, aki mindig ott volt nekünk amikor kellett, később mi neki, most már nem tudom hol van. A múltkor félálomban bevillant, hogy valamit nagyon rosszul csináltam, amikor hagytam meghalni. Később azt álmodtam, megölnek, és ez jó. Fene tudja. Életem nagy részét azzal töltöm, hogy halhatatlan maradjak, hogy csináljak valamit, ami megmarad. Fotó, film, napló, olvasás, zenék, akármi. Hogy fejlesszem magam, hogy jussak valahova, legyen belőlem valaki. Egy merő harc az életem.
Közben ülünk a nagymamámmal és a bátyám mozdulataiban, ahogy a négy hónapos kislányával bánik, észrevesszük nagyapámat.
Talán „csak” ennyi.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:54