Such a perfect day volt tegnap, drink Sangria in the park, utána elmentem filmszemlére, vártam egy órát jegy nélkül, hulla álmosan (mert a boldogság fáraszt), hátha bejutok.

Nem sznobságból szeretek izgalmasnak tűnő filmek bemutatójára beülni, vagyis a legeslegelső nyilvános vetítésre, hanem mert ebből a szempontból jó dolog a szüzesség, amikor még senki nem tudja, milyen lesz, mire számít. Fájni fog, vagy pont ellenkezőleg? Aztán kijövök, és szemtelenül terjesztem a véleményem, hogy nem, nem fájt, sőt, szép, szép, szép! (Mi? kérdezte egy seggfej  filmszínész, hogy nőket erőszakolnak benne, az tetszik neked? Jaj de ostoba férfi vagy, mondtam volna neki, de nem mondtam, mert az ilyenekkel szóba állni sem érdemes.)

Igen, a Bibliothéque Pascal. Félmilliárd forintból, és ez az a helyzet, amikor azt mondom, megéri a magyar állam pénzét költeni, mert ez többet ér, mint fél km autópálya. Félmilliárd forintért megéri nézni, hogyan vetülnek ki az álmaink. És végre nem unalomig látott magyar színészeket kell bámulni, depressziós képi világgal. Hanem erdélyi magyarokat pl., meg a román csávót a California dreamin’-ből. És sok másikat. Valamiért most ilyen román világ van. Szeretjük.

Z’iua perfecta, baut Sangria in parc. Vagy valami ilyesmi.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 12:03

Moszkvicsban ritka a mályvaszín

---

Zuhog a hó és a facebookon csak úgy egymásba érnek a „hóembert építettünk a gyerekekkel”, „így szánkóztunk ma” és „a kisfiam első hava” jellegű fotós bejegyzések, végtelenül önző és a vasárnap-otthon-ülő-szomorú-szinglikre nem gondoló fiatal szülök tollából. Én biztos nem leszek majd ilyen, ha egyszer felnövök és odajutok. Én még ilyenebb leszek.

Egyelőre sikeresen tartom magam újévi fogadalmaimhoz: nem hazudozgatok és nem pasizgatok (vagy ha igen, akkor is csak konkrétan és szívből, egy személyre lebontva). Szép így az élet, de egy baj van. Azon kaptam magam, hogy alkoholista lettem és paranoiás.

Nem tudom van e összefüggés a dolgok között, de azt hiszem nem is akarom tudni. Most már lelki életem bugyrait takarja homály, örökre.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 15:21

Előre, sohase hátra

---

Ígérem, ígérem, hogy nem fogok többet pasikról meg szerelemről meg evolúciós célokról írni, soha, soha többet. Ehhez előbb mondjuk ki kéne operálni a lelkem, aztán mondjuk a méhem, némiképp az agyam is, és a terv tökéletesen megvalósítható.

Ha ez meglesz, jelentkezem.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 8:32

Ha már a boldogság

---

Az idei év eddigi legszarabb napja volt a tegnapi, a semmiből terített le a hirtelen jött téli depresszió, egy órás sírógörcs elcseszett életem fölött, hát gondoltam ezt meg kell ünnepelni. Úgyhogy elmentem a Toldi moziba arra a nagymenőzős partira, amit eddig öt percnél tovább még sosem bírtam. Ma megnézzük mi sül ki egy ilyen trendi filmes buliból, gondoltam, meg hát tudtam, hogy ott lesz Pepe is, aki megígérte hogy kiházasít. Tévedés ne essen, nem a szórakozni vágyás visz ezekbe az esti bulikba, egyedül génjeim továbbörökítése a cél.

Jól is mentek a dolgok, az elfogyasztott bormennyiséggel arányosan kezdtem egyre jobban érezni magam, az eufória egyre magasabbra rúgott, jöttek-mentek a csávók, idegenek-ismerősök, megy ez, gondoltam, megy nekem ez a pasizás, nincs gond, de aztán hirtelen felbukkant az idei év első komolyan vehető potenciális jelöltje, a jómenő-jóképű filmes férfi, és akkor ijedtemben hazáig futottam. Valamit nagyon rosszul csinálok. Nem tudom hol rontottam el.

Ha erre nincs is válasz, azt azért megmondhatná valaki, hogy hogyan került az az apró szálka ma reggelre a szám szélébe. Jó buli volt, de ennyire!?

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 13:36

sivít a fekete mozdony

---

Újévi fogadalmam az újévre az, hogy nem fogok hazudni. Magamnak nem hazudok, megfogadtam, és már el is kezdtem. Például ma nem csináltam úgy, mintha jó kedvem lenne, amikor nihil volt a lelkemben. Nem vettem fel a telefont annak a srácnak, aki érthetetlen okoknál fogva mostanában folyton jár utánam, mert nem hazudok magamnak sajnálatot, és neki sem.
Bevállalom magam előtt, hogy nem minden barátomat szeretem, pl. nem szakad meg Julin a szívem, mert neki se szakadt meg még a szíve egyszer se rajtam. Továbbá nem jópofizok agyba főbe csak azért, hogy azt hazudjam, kedves vagyok. Nem vagyok kedves.
De legfőképp nem hazudom magamnak azt, hogy a szexnek szerelem nélkül is van értelme, és erre most nagyon nyomatékosan fel is hívom a figyelmem. Nem mérem magam olcsón többet, mert az nekem nagyon sokba kerül.

Továbbá megfogadom az újévre, hogy gyakrabban fogok porszívózni, felvarrom az összes leszakadt gombomat, nem piszkálom a pattantásaimat, reggel és este is használok fogselymet, de leginkább azt, hogy boldog leszek, nem is kicsit. Slussz és passz.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 0:16

barátja állomásfőnök

---

Elaludtam a kanapén, miközben a fejem felett nagyapám és nagybátyám arról értekeztek, hogy Herbert von Karajan miért lépett be anno a náci pártba. Eközben a konyhában bátyám új hasprés-gépét próbálgatták a maradék családtagok, miközben négy éves unokahúgom a kifáradás cseppnyi jele nélkül száguldozott a lakás teljes területén. Halványan még rémlett, hogy Karajan csakis karrierépítési szempontból, és hogy ha feljebb teszed ezt a kart, a has más részét is, de aztán álommanó végleg leterített.

Jó dolog a karácsony, a családomat is szeretem, de azért az én tűrőképességemnek is vannak határai.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 19:51

kinéz tolatás közben

---

Mondjuk ha nekem szerelmi bánatom lenne, mint a Julinak, hát biztos nem a barátnőimet hívnám fel, mint a Juli engem, mert azok mit tudnak mondani? Semmi építőt, csak hogy „hmmm..., „milyen egy paraszt...”, vagy hogy „szerintem a lelke mélyén még mindig szeret...” meg hogy „jaj te szegény”.
Ha nekem szerelmi bánatom lenne, biztos, hogy valamelyik fiúbarátomat hívnám fel találkozni, akik a fogadott báty jogán először is jól lehülyéznének, aztán meghívnának fröccsre, és amikor már nagyon berúgtak, elmondanák hogy ha nem halt volna kudarcba 3 évvel ezelőtt az a próbálkozásunk és/vagy nem lennének már nősek, hát elvennének feleségül.
Milyen jó, hogy nekem nincs szerelmi bánatom, mert vagy a bánat nem létezik,
vagy a szerelem.
(De inkább én nem létezem.)

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 21:01

ó, az én papám fütő

---

Azért azt jó látni, hogy nem én vagyok az egyetlen önsorsrontó. Itt van például Juli, aki legalább hét évet összegörcsölt, hogy legyen egy normális kapcsolata (értsd: élete első normális kapcsolata), majdnem minden tökéletes, erre mit csinál? Csal és szakít, ebben a sorrendben. Nyilván neki sincs rendben az apaképe, azért rontja az életét, mint én, meg mint a Liptai Claudia, akinél szintén van törés apai oldalon. Ez utóbbiból ma művelődtem ki a fogorvosra várva a Story magazinból,  másfél órán át szórakoztattam magam ilyen és ehhez hasonló információkkal (pl. Stohl Buci lányának lenni sem könnyű.) Aztán bementem és kikapták a bölcsességfogam. Kikapták - ez nem a legmegfelelőbb szó, kb 15 percen keresztül ráncigálta a fogorvosom egy fogóval. Most egy kráter van a helyén tele alvadt vérrel, és olyan érzés, mintha az ínyemben felejtették volna az injekciós tűt. A fél karomat odaadnám pedig egy kecskesajtos pirítósért, körteszeletekkel a tetején. És eközben minden hozzávaló ott figyel a kamrapolcomon, most, amikor a számat sem tudom kinyitni, nem hogy nyelni. Na ez az igazi mazochizmus, nem a Julié.
Kaja helyett most csak várom, hogy csörögjön a telefon, mert ha nem békül, jön ide aludni. Faszomat az összes párkapcsolatba. Éljen a barátság. (de inkább fordítva)

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 20:15

nem minden vonat jár széles vágányon

---

"Nem minden vonat jár széles vágányon, el ne feledjétek, azt, hogy vannak köztünk, el ne feledjétek, vannak e világon keskenyvágányú vasutasok is."

(Cseh Tamás - Bereményi Géza)

 

Hát akkor itt az ideje tovább lépni.

A szombati szaunák sorsa is ugyanaz, mint a többi megnevezhetetlen éjszakáé: beírja az ember a Nagy Könyvbe, aztán továbblapoz. Én hajlamos vagyok le-leragadni egy-egy oldalon és szagolgatni, de az nem vezet sehova.

Van ez a Nagy Könyv, az ember beír néha dolgokat, nemcsak szerelmet és pirosbetűs napokat, de néha a feketéket is muszáj beírni, különben felszívódik az éterben minden, ami jó, meg az is, ami rossz. És hát a rosszakat is meg kell tartani, azok is csak napok, oda kell rájuk figyelni, azok is mi vagyunk. Szüleim, amikor összeverekedtek (apám a létra tetején, anyám rángatja, én sivítozok kettejük közt, valamikor 1989ben), nagyapám a fia temetésén (feldolgozhatatlan kép), nagyapám a halálos ágyán (feldolgozható), a soha nem síró apám zokogva a nagymamám temetésén (szép)... szóval a feketéken temetések, halálok, szakítások, megcsalások, ijedtségek, kudarcok, és a másik oldalon, az aranyszínűeken ami jó, nagyon jó.
Csak azt az egyet nem tudom, hogy hova lesz ez a Nagy Könyv, ha mi egyszer meghalunk.

"Száll a 424-es, előre, sohase hátra, de jó hogy nem vagyok árva. "

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 20:21

Hajnal fél 2h-nél előbb nem tudok elaludni, ez a munkakör átka, néha az ember ötkor kel (ha mázlista, mert ilyenkor azért megfizetik), de máskor meg ötkor fekszik, mert csapatépít.  A csapatépítést nem fizetik, de elengedhetetlen, ez is a munkakör fontos része, és meggyőződésem, hogy alkoholizálva ismerszik meg az ember. Ennek következtében rólam például már mindenki tudja, hogy olykor megfogom az Eszter mellét, és nem, nem vagyok rá büszke. Nem arra, hogy megfogom, mert ez még a kisebbik rossz, hanem hogy már mindenki tudja. (inkább legyek leszbikus, mint alkesz)

Menjek már aludni, mondogatom magamnak, de nem tudok. Jó vagyok, ezt mondja Marci, nem mintha számítana, de ha ezek után éjfélkor végzek, felpattanok a biciklire és hazatekerek az őszben, pont úgy érzem magam, mint Bertha Young a Gyönyör című novellában. Nem amikor „életében először kívánta a férjét”, hanem pár oldallal előtte.

Menjek már aludni, de nem tudok, pörög bennem az esti próba, és nem csak az, mert fűt az elmúlt szombat, a múlt szombati szauna, még mindig 100 fokon ég a testem. Mi lesz most, mi lesz most, kérdezgetem magamtól, mi jöhet még ezek után, hogy a szívemig, a gyomromig, a köldökömig (és még egy kicsit tovább) meg lettem hatva egy férfi által? (Mert azért a leszbikusságtól – Eszter melle ide vagy oda – még rendkívül távol vagyok.) És így, hajnal fél 3h-hoz közeledve revideálom az álláspontomat: a férfiak nem szemetek. Vagyis nem mind. Azaz nem mindig.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 2:16

kaassoufflé

---

Végy 20-30 dkg sajtot, vágd négy nagy szeletre. Keverj össze 4 evőkanál kukoricalisztet 3 evőkanál vízzel egy tálban. Egy másik tálba tegyél zsemlemorzsát. Panírozd be a sajtszeleteket és süsd ki vajban.

Állítólag ez a kaassouflé, egy falat Hollandia. Mondhatták volna, hogy sima rántott sajt, nem kutattam volna vadul fél éven keresztül a receptért.

Más: valaki most már nagyon, de nagyon gyorsan mondja meg, hogy mit tegyek, különben nagy baj lesz. Ugyanannak a gödörnek a mélyén csücsülök emberemlékezet óta. Még egy pszichológust is felkerestem, de az se mond semmit, csak néz a komoly szemeivel és bólogat. Jó, jó, Istennek is hat nap kellett a világra, akkor meg mit várok el egy földi halandótól 3x50 perc alatt?!

Kezdek egyre inkább azzá a fajta nővé válni, akikről anyám mindig lemondóan beszélt, hogy milyen ostobán rontották el az életüket. A legjobb úton vagyok efelé.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 10:04

A Jelenetek egy házasságból-t olvasom újra, mit tudom én hány év után, olyan öreg vagyok, hogy feladtam számolni az időt kamaszkorom és mostani életem között. Újraolvasni jó, nem a könyvek miatt, ki nem szarja le a könyveket, hanem mert rájövök, hogy mennyit változtam. (Pl Dosztojevszkijnél - legfontosabb szempont! - már nem Ivan Karamazovba leszek szerelmes, hanem Aljosába.)

Ingmar Bergmannal szembesülni már nem ennyire vidám, mert a régi, felhőtlenül szemlélődő énem után a mostani szuperegó csak letargiába esik: vajon mennyi az esély egy házasságban, hogy 5-10-15-20 belefeccölt év után ne vagdossunk hirtelen egymásba késeket? És nem is a kés, hanem a fájdalom. És akkor meg mivégre az egész?

Mondom én, akinek még arra is minimálisak az esélyei, hogy egy elkúrt házasság küszöbére kerüljön egyáltalán.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 19:38

Mondjuk csak azért még nem kell járni egy fiúval, hogy hideg téli estéken legyen kivel DVDzni, erre jöttem rá ma (meg hogy hogyan kell felfújni a benzinkútnál a biciklikereket, hurrá!). Elvégre kéznél van Pepe, aki bármikor ugrasztható, én főzöm a vacsit, ő hozza a filmet, igaz hogy folyton belepofáz és a legizgalmasabb részeknél csörög mindig a telefonja, de legalább odafigyel arra, amit mondok, és nincs két darab Saab-ja, ami nemcsak a burzsujság, de a sznobság jele is egyben. És tudja az összes titkomat, nem kell úgy csinálnom előtte, mintha nem lennék szerelmes egy másvalakibe tegnap múlt három éve hogy. És néha még a véleményünk is egyezik, pl az Ütközések c filmnél, hogy milyen jó a forgatókönyv, viszont mennyire ciki a zene, és ha az Alejandro González Innaritu rendezte volna ugyanezt, hát megint bedagadt szemmel vihettem volna vissza a filmet a tékába másnap reggel, mint a 21grammnál (pedig már másodszorra láttam). Ha nem is bőgtem, mégis tetszett viszont az Ütközésekben az őrangyalos rész, a perzsa csávó lelövi a félvér kislányt, de az nem hal meg, mert láthatatlan védőköpeny van rajta, no meg a töltény is vak volt, és ez több mint szép. Én hiszek az őrangyalokban, bár a halál utáni életben már nem tudom, merthogy az Index szerint megfejtették annak biológiai hátterét, és nincs fehér fény, se alagút, csak a neuronok harca a túlélésért. Elég szomorú.

Mindegy, ennek ellenére hiszem, hogy vannak őrangyalok, különben nem érne ennyi kudarcélmény mostanában, sorozatban nem jönnek össze dolgok, amiknek pedig kéne, ennek következtében még mindig nincs munkám, nyilván hogy az őrangyalaim állnak a vállam mögött és válogatnak a drágák, mert ők tudják igazából, mi a jó nekem.

Én egyet tudok mi jó: ülni a vonaton és utazni elfelé, ahol valaki vár.
Mondjuk ebbe általában nem szoktak beleszólni az angyalkák. És ez a szerencséjük.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 18:41

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 17:30

Gyanús volt nekem ez a fiú, akivel mostanában randevúzgatok, nem a bőrüléses Saabja, mégcsak a humorérzékének hiánya sem, és a meglepően széles körű zenei tájékozottságáról sem beszélek, (csak hogy valami jót is mondjak róla), egész egyszerűen volt egy gyanús érzésem, hát tegnap végre leteszteltem. Egészen egyszerű kis agyafúrt női teszt volt: elkezdtem egy mondatot és nem fejeztem be, és nincs mentség, bebizonyosodott a bebizonyosodnivaló: a fiú nem kérdez vissza, észre se veszi hogy nincs pont a mondat végén, ehelyett a bőrüléses Saab-ját kémleli az utcában, vagyis! Nem figyel.

Ami persze teljesen evidens egy nyolcéves házasságban, de nem egy három hetes hervadó ismerkedésben.

Gondolkozom, mit tegyek, és bár teljesen egyértelmű, hogy nem az én emberem, de sajnos túlságosan közel vannak a hideg téli éjszakák mind időben, mint térben ahhoz, hogy ne vegyem fel a telefont legközelebb, ha keres.

 

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 21:51

Persze hogy elmentem melegfelvonulni, ez a legkevesebb, amivel Hollandia után tartozom ennek az országnak, és nem is olyan vészes a helyzet, cirka még 150 évet jósolok magunknak, hogy itt is olyan eufórikus örömteli buli legyen mindenkinek a melegfelvonulás, mint Amszterdamban, ahol nem is értik, miről beszélünk, és őszintén szólva már én is elvesztettem egy ideje a fonalat.

Jövőre talán a legjobb barátomat is kirángatom, aki péntek este még bőrtangásokról és struccboás buzikról fröcsögött nekem a vacsoraasztal fölött, miközben a feleségével közösen próbáltuk győzködni, és azon gondolkodtunk, hol rontottuk el. Mert bőrtangást egyet sem láttam, láttam viszont eléggé kevés megszeppent meleget, mind állig felöltözve, és egyik se tehetett arról, hogy ezt dobta nekik a gép.

És még így is majdnem euforikus volt, nem gondoltam volna hogy ennyire klassz érzés kiállni a mellett, hogy emberek vagyunk.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 10:28

Hihetetlen, de csak kettőt kell aludni és újra otthon.
Kábé kétszázszor lejátszottam már lelki szemeim előtt, ahogy megérkezünk az innen negyedórára lévő Amszterdam Schipholra, fájdalmas, sírós búcsút veszek az itteniektől, akik család helyett család voltak nekem, becsekkolok, talán még utoljára eszem egy kaassoufflét, aztán átadom magam az érzésnek. Csupa érzéki dolgokra fogok gondolni, amikre eddig nem mertem, mert olyan távolinak tűntek. És amikre saját érdekemben még most sem merek gondolni, különben beleőrülök (az mindenesetre biztos, hogy a jövőben nem kívánok 10 napnál többet sehol külföldön eltölteni, mert az az egészségemre káros.)

Aztán mostantól számítva pontosan 48 óra múlva leszállok majd a gépről... és itt meg is akadnak a gondolataim, mert az elmúlt 7 évben akármikor is szálltam le repülőgépről, utána mindig máshogy lett, jobban, mint ahogy előtte volt.
És így legyen most is, ámen.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 20:17

Miért piros az arcod? kérdezte ma a gyermek. Leégett a Naptól – hazudtam neki. Erre megölelt. A gyermek nem hülye attól még hogy öt éves. Sőt.

Fogalmam sincs, hogy bőgni fogok-e a repülőtéren, amikor a kis barna karjaikkal utoljára ölelnek át búcsúzóul, hogy ez a kétszerkét kis barna kéz, kétszerkettő barna szem fog-e nekem hiányozni, avagy érzéketlenül lépek át a magyarlétbe.
Most néha megszakad a szívem. És bárhogy is próbálom, de mégse foghatok mindent a premenstruációs tüneteimre. Legalábbis havi 30 napon át biztos nem.

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 20:23

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 20:16

Olga Szemjonovna í­rta ekkor: 20:11