Olga Szemjonovna naplója

Már három hete nincs melóm, itthon ülve folynak el ujjaim között a napok, világ lustaságai egyesüljetek!, ez a mottóm. Kezdek befeszülni az állástalanságtól, de csak mert túlságosan jól érzem magam benne. Végre van idő a dolgaimra: pályázatokat és filmterveket írni, színházba járni és borzasztó előadásokat nézni, vigyázni az unokahúgomra és szanaszét puszilgatni. Meg persze pasikkal találkozgatni, de erről már tényleg annyira unok beszélni. Unok beszélni szomorú, de vidám szinglikről is, unok elkúrt házasságokról, ahol mindenki egymás agyára megy és egy nagy börtön az egész. Unok beszélni a volt szerelmemről, akit viszont egyáltalán nem unok, de sajna sose lesz belőle még egy, aki viszont elvesz feleségül. Unok beszélni a kormányról, hogy hiába nem iszom el a pénzem a Mika Tivadarban, akkor is alig jön ki a gázszámlára való, lévén hogy az árak az égben, a számlás pénzem meg a béka segge alatt, a nyugdíjjárulékról, ami már adó, nem is beszélve.
Unom hogy nem tudom hova jutunk, nem csak én, mindenki. Unom hogy ilyen egy elkúrt társadalom lettünk, egy buzi Európa („ratyi” – ahogy a szélsőjobb mondaná). Egy köcsög Magyarország, ahol tényleg mindent lehet, haha, de nem akárkinek, cirka már vagy ezer éve. Unom hogy sznobok vagyunk, megfelelési kényszerünk van és kisebbrendűségi komplexusunk és hogy nem tudunk örülni semminek gondtalanul, felhőtlenül, mint például a vakító napsütésnek januárban.
Vagy épp annak, hogy nem Zimbabwébe születtünk. Ahol 80% a munkanélküliség, 500$ a GDP, az infláció pedig 3731,9%.

A Viktória vízesés viszont bazi szép lehet. Talán mégis van igazság a földön?

Olga Szemjonovna írta ekkor: 0:24

görbe utcasarkon

Sokszor éreztem már azt, hogy valami, a racionalitással teljesen szembemenő dolgot csinálok, valamit, aminek nem kiszámítható a jövője, amiből nem jár majd nyugdíj, nem vesz feleségül és amitől az anyám sokkot kap (kapna ha tudná). Ilyen dolog felszállni egy vonatra, majd másnap visszajönni; keveset fizető munkákra kirobbanó örömmel rábólintani, és egyáltalán, menni arra, amerre csak én tudok.
Egy kicsit dafke is ez, és ezért külön köszönet anyámnak, aki amennyiszer jófej volt, kb. annyiszor is húzta keresztül a számításaimat. Aki folyamatosan kínoz az unokaigényével, és bár rettenetesen sajnálom és megértem, hogy nem elég neki egy tökéletes darab négyhónapos, de én meg egyre agresszívebb, hálátlanabb és tiszteletlenebb leszek vele, és ha még egyszer felteszi a kérdést, hogy "miért nincs partnered", így "partnered", ami szótól hányok, mert az lehet szex-, üzleti-, vagy bridzs, de a szerelmet eszembe nem jutna ezzel a szóval illetnem. És ráadásul amikor meg volt, folyamatosan duruzsolta a fülembe, hogy ez a fiú nekem nem pálya. Szóval ha felteszi még egyszer a kérdést, akkor garantálom neki verbálisan és igen magas hangerőn, hogy soha nem is lesz, ne is álmodjon róla, valamint hogy azon nyomban emigrálok Bangkokba és elmegyek prostituáltnak. De ha nem is, csak alkoholista és nős férfiakkal kezdek ezután, csak azért hogy bosszantsam. És akkor geci boldog lesz mindenki.

Szeretem az anyám, sajnálom és féltem, de édes istenem add, hogy ha oda jutok hogy egyszer én is mutter legyek, az arcberendezésemen és a bőgésre való hajlamomon kívül semmi másban ne hasonlítsak rá.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:24

Tegnap volt három éve hogy meghalt a nagypapám. Az elején még azt hittem, el tud múlni ez a hiány, amit maga mögött hagyott, de tévedtem. Ma is ugyanúgy. Sőt. Egyre tehetetlenebbnek érzem magam, hogy ő, aki mindig ott volt nekünk amikor kellett, később mi neki, most már nem tudom hol van. A múltkor félálomban bevillant, hogy valamit nagyon rosszul csináltam, amikor hagytam meghalni. Később azt álmodtam, megölnek, és ez jó. Fene tudja. Életem nagy részét azzal töltöm, hogy halhatatlan maradjak, hogy csináljak valamit, ami megmarad. Fotó, film, napló, olvasás, zenék, akármi. Hogy fejlesszem magam, hogy jussak valahova, legyen belőlem valaki. Egy merő harc az életem.
Közben ülünk a nagymamámmal és a bátyám mozdulataiban, ahogy a négy hónapos kislányával bánik, észrevesszük nagyapámat.
Talán „csak” ennyi.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:54

Hát ha tényleg olyan lesz az újév, mint az óév utolsó éjszakája - márpedig Móni ezt mondta tegnap a telefonban - akkor ijesztő, züllött, dolgos év áll előttem.

A hangom úgy-ahogy visszajött, most épp a fél hallásom tűnt el előadás közben, de az elmúlt pár napot tekintve ez legyen a legkevesebb. Ahol nem volt muszáj énekelnem, ott úgyis csak tátogtam - abszurd dolog ez a musical, ott csalunk ahol csak lehet. Hazugság a köbön, amibe olykor belesírunk igazi könnyeket.
Aztán ott ültem fél fülemre süketen az előadás után a buli középpontjában, mintha egy levegőburokban lennék olyan volt, mit mondtál? mit mondtál? - kérdezgettem vissza (HOGY KÉRSZ E MÉG PÁLINKÁT?! volt a válasz), és azt hiszem kicsit ordibáltam is az épphogy megtért vékonyka hangommal. De aztán sokat ittam és már az se nagyon izgatott. Mindenki ölelkezett mindenkivel, erre emlékszem még, és hogy ketten is azt mondták, szép vagyok és tehetséges (egyenes út hogy a hiú, egoista, önbizalomhiányos színésznőket ágyba vigyük - de ilyenről épp nem volt szó). Ittunk még, aztán táncoltunk, ittunk megint, aztán hajnal 2h és 6h között csak két lánnyal és egy fiúval csókolóztam - ez se rossz arány, úgy hiszem.
Lehet, ezt most nem kommentálnám.

És most itt ülök a színészházban csuklómon egy ismeretlen eredetű zúzódással, várom a lakótársam hogy felébredjen és hazahúzzunk Pestre és soha többet ne lássuk egymást úgy, ahogy eddig.
Tul.képp jó. Másnaposan boldog, szabad új év.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 13:29

Nem értem miért történnek velem ilyen dolgok mint abban az ezoterikus székely mesében a székely fiával. Végre kapok egy kis plusz beugrást az előadásban a többi mellé (mondjuk ének, de akkor is), büszke vagyok, szárnyalok, lubickolok, élvezem, dicsérgetnek, olyan jólesik a tépett kis egómnak! Erre másnapra elmegy a hangom. Prózában nyomom a musicalt, bár beszélni is alig tudok, ég az arcom hogy milyen béna, pont most, amikor már csak 4 előadás van hátra ebben az évben/évadban/életben, élvezhetném míg az utolsókat rúgom, és erre csak a meleg levegő árad a torkomon.

És míg a többiek mulatnak a büfében, én most ülök a színészházban egyedül. Ihatnék, pasizhatnék, ehetnék, hangosan rikoltozhatnék jó szokásom szerint, de nem. Iszom az aszpirint kálciummal és félek a jövőmtől - pontosabban a nem létező jövőmtől. "Úgy még sose volt hogy valahogy ne lett volna", meg hogy "Több dolgok vannak földön és egen, ó Horatio" - mondogatom magamnak, de nem használ.

Jó volna tudni, mi ebből a tanulság.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:58

a rézkupaknak öblén halkan szitál a tört fény

Pár napja bementem a telenorhoz, hogy bemutassam a késedelemmel befizetett telefonszámlám, és egy okostelefonnal távoztam. Gyűlöllek, fogyasztói társadalom.

Ennek eredményeképp a fél karácsony azzal telt, hogy családom tagjai a telefonom tanulmányozták, a másik fele meg azzal, hogy az egy éven aluli gyerekeket abajgattuk. Igazán ideális volt. Anyám vérszemet kapott, nem elég neki egy unoka - mondjuk megértem, ez az első tesóméknál olyan jól sikerült, hogy még sok kéne belőle. Sajnos e hatására azzal szekíroz, hogy mindegy kinek, mindegy hogyan, de szüljek, és én nem örülök ennek. A gyereknek legyen apja, nekem pedig legyen párom - ezen a véleményen vagyok. Dönteni ugyan még nem tudok, hogy az alkoholista négy-gyerekes elmebeteg csávónak, vagy az ideges arcú magas szőke színésznek szüljek, esetleg annak a nagyon unalmas félénk építész-srácnak - jelen esetben ugyanis ennyi a választék, és még örüljek, hogy van akinek tetszem - ebben a korban már minden perc ajándék.

Most ez a téma köt le, meg hogy mit melózzak januártól. Ezekben a depresszív napokban igyekszem nem hergelni magam a jelen politikai és gazdasági történéseivel, mert félő hogy a végén még felvágom az ereimet, és azzal senki nem lesz beljebb. Főleg nem a családom. Drága dolog a temetés, és biztos annak is emelik az áfáját.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 21:42

a gyáva pillelángban egy lázadó világ van

Ma bementem a színházba elhozni a csellóm, mivel a változatosság kedvéért ezt a színházat is kinyírják és a benne lévő társulatokat is. Úgyhogy cipeltem haza a hangszerem az esőben, meg a jelmezt, a lyukas cipőmet az okkersára tüllszoknyával, ami olyan sok helyet foglal, és mostantól kénytelen leszek a saját szekrényemben tárolni, mert hol máshol, és csak reménykedhetek, hogy egyszer előszedhetem és újra ott billegek majd valami színpadon, hogy melyiken az rejtély, mert módszeresen irtanak ki mindent, ami film, színház, muzsika, és még azon is túl mindent, ami emberi méltóság, etika, erkölcs, stb.

Olyan történt velem, ami eddig soha: elkezdtem félni. Életemben először nem a kis saját szarságaimtól, hanem ettől, ami körbevesz, és ami egyre jobban beleharap az életünkbe. Bár egy szót sem értek az egészből, de én úgy vártam az IMF-et, mint a Messiást. Hogy mindegy, csak legalább történjen valami, ami véget vet ennek a végtelen hatalommániának, ennek a balkáni hőzöngésnek, a Jobbikos őrjöngésnek, az igazi hamisíthatatlan magyar virtusnak. Jöjjön az IMF, vagy akárki, mindegy, csak jöjjön végre Európa, had' legyünk végre megint Európában! Ahol a szegényekbe, a betegbe, elveszettekbe és a másokba nem rúgnak még egyet, nem köpik le őket és lépnek át rajtuk; ahol a vezetők saját érdekeiken túllépve részesítik előnyben többmillió ember sorsát; ahol értékelik a tudást, és tisztában vannak azzal, hogy a kultúra mindenre kihat.

Ha ennek legalább a fele teljesülne, esküszöm még azt is el tudnám feledni, hogy a fodrász elcseszte a hajam és hogy már megint itt van minden szingli réme: a karácsony.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 22:32

csak én tudom, ha tűz-sugáros vörös szemekkel int a város

Na jó, helyesbítek: néha azért sikerül ideig-óráig visszahozni az elmúltat, még ha a halottakat nem is, de régi emlékeket, az utazást a vonaton, az izgalmat a jéghideg tenyeremben odafele, odaérve a test melegét fel lehet támasztani - olykor-olykor. Minden fájdalmával együtt megéri, csak ne kelljen a halál, a vég szagát érezni a levegőben. Ne legyen kirakva az a kibaszott pont.

Bár ugyan ma délelőtt még kicsit fájt: a vonaton visszafelé Harcsa Veronikát hallgattam (ülni, állni, ölni, halni, vonat elé leguggolni), mélyen elméláztam a József Attilán, milyen okosan megszökött. Uccu neki, csak pár lépés és egy ugrás – hergeltem magam. De mire Veronika a Babits vershez ért (ó gyönyörű, ó gyönyörűség), már sütött a Nap, kint álltam a lehúzott ablaknál és a szél cibálta a hajam. Minden rendben volt már akkor.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 21:00

Ha majd egyszer mindenki visszajön

Már hetek óta van egy gombóc a torkomban, se kiköpni, se lenyelni nem tudom, néha-néha megjelenik és csak úgy ott van. Aztán elmegyek színházba. Amúgy is furcsa este, rossz, nagyon rossz. Aztán. Ha majd egyszer mindenki visszajön, éneklik a darab végén, miközben tudni, hogy senkise, sőt, és a furcsa rossz este még furcsább és még rosszabb lesz. (jelzem: ez a színház. szeretem)
És akkor hirtelen úgy megnő a gombóc, hogy a levegő is alig megy le a torokomon. Mert nem jönnek vissza soha többé, a halottak nem támadnak fel, a szeretők nem szeretnek vissza, és én se leszek már soha 21 éves. Ami nem is baj, mert akkor se volt jobb, sőt. Ma már legalább tudom mi a képlet. Még ha küzdeni nem is tudok ellene, mert 1. vagy elfogadjuk, lenyeljük a gombóccal együtt a tényt 2. vagy mi magunk is eltűnünk, de ez utóbbi túl gyáva és túl gonosz.

Az élet szar, bárki bármit is mond. Voltam egyszer ártatlanul boldog 2 hónapig, 2004 tavaszán. De az se jön vissza már soha. A színházak bezárnak, a cirkusz kihal. És a buzi nyomtatómat sem tudom megjavítani.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 18:14

Január elsején felkelek majd másnaposan és hirtelen nem lesz munkám, semmi. De még nincs para. Kiélvezem dolgos decemberem utolsó napjait, aztán (mondjuk szilveszterkor, előadás után) összejövök egy gazdag csávóval és szülök neki egy cuki gyereket (persze X hónapra rá). Ennyi!

Csávó úgy legyen gazdag, hogy ne látszódjon rajta, mert pl ha odaáll az alfarómeóval a kapum elé, én rögtön elkezdek görcsölni, hogy ugye nem a kék lyukas póló van rajtam, hanem a nemlyukas sárga. Ezek a H&M cuccok roppant gyatrák és bosszúból nem állok neki varrogatni 2 hordás után. Szóval Mr. Money ne alfarómeóval jöjjön, és ne villantson fehér Iphone 4-al, mert akkor hirtelen ciki lesz, hogy az egész világon már csak nekem nincs okostelefonom. Ha leveszi a pulcsiját és látszik a dolce & gabanna felirat, akkor sikítok.
(megtörtént esemény alapján)

Szóval úgy legyen gazdag, hogy inkább ne. Vagy csak annyira, hogy ne kelljen folyton görcsölni, jaj mi lesz, jaj mi lesz. Mint ahogy mostanában kéne, mert tényleg fogalmam sincs hogy mi lesz. Azon kívül, hogy jan. 1-től konkrétan másfélszer annyit kell majd dolgoznom a megélhetésért, köszönet 37%EVA és járulékemelések. Rosszban a jó, hogy nincs frankhitelem. Csak kedves forint. De akkor is, nem tudom basszameg. Nem tudom, nem tudom a majd-ot.

Csak a most-ot. Ami egyelőre jó, pörögforog, csillogvillog, szeretget, és nem gondol a gaz 2012-re!

Olga Szemjonovna írta ekkor: 22:56

Jó közérzetjavító a vodkanarancs, meg az irsai olivér, mondjuk egy spontán buliban a hét közepén a legjobb barátaimmal, de tegnap elmentem a MÜPÁba, az élő Metropolitan operaközvetítésre, na AZ valami. Én tudom hogy a XXI. Században már nem szabadna semmin meglepődni, de mégiscsak odavoltam, hogy New Yorkban délután 1h-kor, Budapesten este 7hkor bír UGYANAZ történni! Amit ott kilélegeznek, mi beszívjuk.

Aztán amikor este 11h-kor végetért a MÜPÁban a Philip Glass féle Satyagraha, mögöttem horkoló emberek és félig kiürült nézőtér, NYCben du. 5h-kor pedig állva tapsoló őrjöngő közönség, akkor azért éreztem, hogy hiába jön házhoz a HD, mégse ugyanaz.

Jó lehet egy olyan országban élni, ahol tudják értékelni a világ legszebb zenéjét.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:06

Néha pillanatok alatt esik szét atomjaira az élet. Leereszt a biciklim kereke, rossz buszra szállok, elfogy otthon a főzős kávé, nem válaszolnak az sms-emre, nem érkezik meg az Amerikából rendelt könyv postán, máskor meg pont ellenkezőleg – kapok kölcsön kölcsönbiciklit, akad még egy kallódó háromazegyben kávé a fiókban, a szombat estém hirtelen összeáll, megjön a könyvem és eszembe jut minek örülne a sógornőm szülinapjára. Az öngyilkos hajlamokat csak egy hajszál választja el a eufóriától. Vagy tán ezt hívják mániás depressziónak?

Ahogy öregszem úgy lesz egyre érthetetlenebb minden. Vagy inkább pontosítok: ahogy öregszem, annál kevesebb energiát fektetek abba, hogy megértsem a körülöttem lévő dolgokat. Mostanában már nem izgat, létezik e Isten, van e igaz szerelem, stb. Mára csak két dolog maradt, ami kapcsán szomjazom a válaszra: miért van az, ha elviszem a bringám szerelőhöz, másnapra mindig elromlik, és hogy hová tűnnek el a fél pár zoknik? Ez utóbbit nem bánnám, ha fizikusok és/vagy matematikusok tudományosan is levezetnék.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 18:46

csak a cinegének szomorú az ének: nincsen cipőcskéje máig se szegénynek

vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak (helyesbítek: 40 fok árnyékban), nem erre születtem, ráégni a biciklire, szédelegni a forró járdaszigeteken, pillanatok alatt felforrni a strandon. Őszi gyerek vagyok, a szelet szeretem, a türkizkék sálamat, meg az avar égett szagát a levegőben.

Mire az unokahúgom megszületik (szeptember közepe), már emberibb idő lesz. Jó időzítés, legalább elveszi majd a figyelmem az én születésnapomról, ó, katasztrófa. Nem így terveztem az életem, nem így. Hogy 34 évesen tátott szájjal bámulom majd, hogy szülnek mások. Persze ki vagyok én, hogy csak úgy tervezgessek. Mindig eszembe jut az egyszeri székelyről az az ezoterikus mese, úgy emlékszem Indiában játszódik. Az egyszeri székely fia leesik a fáról, eltöri a lábát, jajong, édesapám, nézze, mekkora tragédia! Az egyszeri székely ingatja a fejét - tragédia? tragédia? majd meglássuk. És lőn: a környékről minden fiút elvisznek katonának a frontra, csak az egyszeri székely ember törött lábú fiát nem. Mekkora szerencse - örvendez a fiú, mire a székely: szerencse? szerencse? Odanézz fiam, dől a fa! és a törött lábú fiú nem tud elszaladni a fa alól és kampó. De az is lehet, hogy Shiva jön és megmenti. Nem emlékszem pontosan. A lényeg, hogy valami rossz történik, amiről azt hisszük hogy jó, aztán jó, amiről azt hisszük hogy rossz.

Csupán arra akartam kilyukadni, hogy ki tudja mit hoz a jövő. Az unokahúgomon kívül.

Hát nem vagyok egy Müller Péter, na.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 23:14

keresi kutatja, repül gallyrul gallyra

When I was 29 I decided to kill my mother.
When I was 29 I decided to kill my mother.

Így kezdődik az Island című film, nem a 2005ös, hanem a 2011-es, kedvenc új színésznőmmel a Szerelmem nyarából, a Natalie Press-el – őt néztem vasárnap délután másfél órán át, mozdulatlan a kanapén, ráadásul felirat nélkül, kiütve az előző napi Szigettől, bambán, és mégis túlérzékenyen. Jó lenne Skóciában egy szigeten, gumicsizmában, az elállófülü Colin Morgannel, és csak úgy lenni, köveket gyűjteni, kitalált történeteket mesélni, nem pedig itt szorongani a nagy konkrét Budapestben, hogy jajj, mi lesz? mi lesz? mi lesz? Vége van a nyárnak, nagy bánata van a cinegemadárnak.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 0:27

hatalmas arcuk névtelen

Az őrület rövid, a megbánás hosszú.

Minden évben megfogadom, hogy soha többet. Aztán hozzám vágnak egy ingyen szigetjegyet és mindig ugyanaz a vége.

Valami vizes helyet szeretnék, legyen az tó, patak vagy tenger, meg fákat, szélsuhogást, mohát a köveken. Kacagó gyerekeket, húslevest ebédre. Egy fiút, de nem a Csabát, aki hívott, de minek, hanem egy másikat akinek még nincs neve.

Helyette másnap, borzasztó csömör, itthon egyedül az üres lakásban, nyomasztó filmet nézegetek kedvenc színésznőmmel, Natalie Press-el, aki ugyan szőke és angol, de mégis én vagyok (Szerelmem nyara, Island, stb). Közben még mindig ott lüktet a fejemben az egész Nagyszínpad. Nyakam beállva, torkom berekedve, minden mozdulat fáj, talpamon vízhólyag és a bankszámlámon megcsappant pénzmennyiség.

Most ért véget a nyár.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 21:52

és így süllyedtem el

Olga Szemjonovna írta ekkor: 0:23

az én arcomat mosolyogják össze

Vessetek meg, de én bírom ezt a nyarat (őszt), minden monszunával és szelével. Ahogy este betekerek a városba, át a hídon a Dunán, kerülgetem a bátrabb turistákat, megcsap a folyószag, meg az eső előtt/után-szag, meg a város szaga. Most hogy mindenki nyaral, csak mi maradtunk, a turisták meg én, no meg a barátaim, és az a rengeteg ember a Mika Tivadar Mulatóban. Beszippantom a várost a biciklin, aztán odaérve a nyakas irsait, az éjszakát, a fiúk szagát, szemét, szavát.
Aztán másnap a másnap: az uszodában Csaba királyfin gondolkodom, aki erdővé vált, valahol Vancouver felett, Kanadában. Ha én lennék a legkisebb királykisasszony, elmennék megkeresni, feloldani az átkot. Lehet, hogy szomorú mese volna és sose találnám, csak barangolnék a nagy fák között Brit Columbiában. Addig mennék, míg 80 évem leterít és kimúlok valami mohán vagy gyenge füvön, és akkor Csaba, aki az erdő, az én elátkozott szerelmem, beterít az ágaival meg a lombjával és nem választ el minket már senki soha többé.

De az is lehet, hogy vidám mese lesz, és Csaba egyszer csak felhív, és nem is Csabának hívják, hanem mondjuk Palinak, de ez már egy másik történet.

Nem leszel te túl gyakran szerelmes? kérdezi a haverom.
Nem-nem-nem, csóválom a fejem. Jelenlegi helyzetemben ez is kevés.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 20:55

előre sohase hátra

Úgy döntöttem hosszú, siránkozással teli hónapok, éjjeli forgolódások és gyomorgörcsök után, hogy tekintetem bátran nekiszegezem a jelennek, és semmiképp sem nézek visszafelé többet, a hátam mögé, a múltba, mert ott úgy sincs semmi. Semmi, ami a jövőt építené, csak ami a szívem szorítja össze. Az meg nem vezet sehova.

Szóval "előre sohase hátra" mondtam magamnak még tegnap este, meg hogy "You and the night and the music" - ezt már a biciklin énekeltem a belváros felé tekerve, és ebben a szellemben végeztem is az éjszakát, kezdtem a reggelt.

Én elítélem az egyéjszakás kalandokat - gyomorforgatóak és teljesen feleslegesek, - viszont az egyéjszakás kapcsolatokkal már az égvilágon semmi bajom nincs. Mindig meghat, hogy két ember (jelen esetben egy férfi meg egy nő) hogy tud fénysebességgel közel kerülni, mind lelkileg, mind testileg, hogy aztán néhány órás összebújva-alvás után nehezedő szívvel hálával teli búcsút vegyenek, és soha többé ne lássák egymást. Én meg nehezen tudok ellenállni: gyengéim a széparcú, intelligens és furcsa fiúk, kifacsart humorérzékkel, göndör hajjal, még akkor is, ha szőkék, dohányoznak és Csabának hívják őket.

Kanada nagyon messze van és öt év hosszú idő, mondta ez a fiú, a Csaba, és ebben maradtunk.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 15:13

Mindig csak akkor írok ha tragikus a helyzet, de most - azon kívül hogy Nyikita Mihalkov szörnyű bűnt követett el a Csalóka napfény második részének elkészítésével - nem fáj semmi. Van színház, van munka, vannak barátaim és valami mindig történik. Juhé!

Olga Szemjonovna írta ekkor: 20:37

mit is mondjak, élünk és fúj a szél

Olyan estéken, mint a mai – fáradt, nyűgös, hisztis; tegnap nagyon kevesen múlt, hogy le ne feküdjek egy sráccal (nyuszi, nyuszi, mondogatta nekem, komolyan gondolod te ezt?), és ma meg gyilkos veszekedés ugyanővele – ugye hogy megmondta, hogy ne essünk át a másik oldalra, stb. Túléli e ezeket az alattomos bombákat egy addig kiegyensúlyozott szakmai kapcsolat? Egyre többször húzom fel magam mostanában és robbangatok kicsiket – mitől van? Nem tudom. (de, tudom: rohadt szemét az összes szemét rohadt férfi, azért. Meg én is. Rohadt szemét nemiség.)

De az ilyen estéken, mint a mai – sírhatnék és gombóc a torokban, zavarodottság, mert tegnap még nyuszi-nyuszi, ma meg hűvös szakmai kapcsolat – csak egy segít: a hit.

Ma templomokat látogattam hivatalból, görög katolikus, református, római katolikus minorita, hallottam csodatételekről, láttam eldobott mankókat, meg átszellemült tekinteteket, és hát Woody Allen tavalyi filmjét is, a You will meet a dark stranger-t, amiben kifejti, milyen tényleges csodákra képes a butaság és a hazugság.

Na, templom ide vagy oda, én nem erről beszélek, nem a nép ópiumáról, hanem arról, hogy mélyeket lélegzem, megnyugszom, elengedem minden dühöm, mert arra gondolok, hogy majd egyszer lesz gyerekem (egy, kettő vagy három), és hogy az milyen jó lesz. Fogom majd a bébim a karomban és elfelejtem felnőttkorom összes nyomott pillanatát – sőt, arra fogok gondolni, minden egyes szenvedés és nyavalygás és depressziós és szívfájdalmas perc megérte – mert most jó. Bébim a karomban, és ennyi.

Így legyen, ámen.

Olga Szemjonovna írta ekkor: 22:03